Heinrich Heine
LORELEY
Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús miért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Már hűvös az este ; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs sugarasra
gyúlt alkonypírban áll.
Ott fenn ül - ékszere csillog -
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
aranyfésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol:
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban,
szíve fáj, majd meghasad:
nem le, hol a zátony, a szirt van -
felnéz, fel a csúcsra csak!
Végül ladikot, s ladikost a
mélységbe sodorja az ár ...
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése