2009 áprilisában egy állateledel nagykereskedésben végeztem szokásos munkám, számlákat rendezgettem és épp készültem felhívni a boltosokat, hogy felvehessem a megrendelésüket. Egyszer csak a román munkások közül bejött valaki hozzánk, és rám ripakodott : "- Te szoktál bőgni az egerekért is, gyere ki, etesd meg ezt az izét, különben mi etetjük meg a kutyával!" - majd odébbállt. Kimentem hát az udvarra, és a húsostól kérdeztem kit kell megetetni. Ő cizelláltabb lélek, így elmondta normálisan, hogy az őrkutyák kinyírtak egy családnyi cicát, mert a cicamama pechére ide, erre a telepre hozta világra kicsinyeit. Az egyiket megtalálták a munkások, betették a hátsó raktárban lévő, épp elfekvő asztal fiókjába. Míg nem nyílt ki a szeme rendben is volt, kb 2 napig ők adtak neki tejet, meg amit kihoztak bentről macskakaját. Természetesen nem kölyöknek valót, hanem olcsót. Aztán jött a "baj". A kicsi szeme kinyílt, és a világ is kitárult számára, ment volna, mint a veszett egér, csakhogy ez a marcona férfiakat már idegesítette, nem volt türelmük fél óránként ellenőrizni, hogy épp hol botorkál a manócska. Szóltam másik macskamániás kolléganőmnek jöjjön, hozzon valami kölyöktápot, nézzük meg a mazsolát. Megnéztük. Egy pici szürke, gépolajtól ragacsos bundájú, kékesszürke szemű lényt találtunk, épp nagyon igyekezett bemászni egy targonca alá. Kolléganőm rám nézett, hogy ő nem meri megfogni, mi van ha beteg, és hazaviszi a betegséget. Jó, hát az én Zénómnak bezzeg nem árt, megfogtam én, és visszatettem a fiókba. Kerestünk egy rongyot is, mellé tettük, ha netán fázna. Kibontottuk az eledelt és egy kávés csésze alátétet szerezve néztük mi történik. Nem történt semmi, mert újra kimászott a fiókból. Két napig játszottuk ezt, a tálkából nem sok étel fogyott, de rájöttünk, hogy az ujjunkról lenyalogatja az ételt. A saját macskáink sem lettek betegek, úgyhogy látszólag rendeződött minden. Igen ám, de törpe dömperünk fürge volt, mindenképpen világot akart látni, a targonca nem tesz jót egy kismacskának, és az őrkutyák minden éjjel szabadon járhattak a telepen, csupán órák kérdése volt, hogy kilapul majd, éhen veszik, vagy beáll a táplálékláncba, ahogyan családja többi tagja.
5 évvel ezelőtt volt ám nekem másik macskám is. Valamiért ugyanis a fejembe vettem, hogy nekem macska kell, mert macska nélkül élni lehet, de teljesen fölösleges. Nem tudom honnan jött ez az erős elhatározás, de ott volt, először csak az akkori párom macskáját, Donit vizsgálgattam, simogattam, nézegettem, aztán mániákusan vásárolni kezdtem különböző macskás magazinokat, könyveket bújtam, szóval ráléptem a macskásodás rögös útjára. Ebben az időszakban egy állateledel üzletben dolgoztam, múltamban volt egy 10 évig velem élő németjuhász kutya, éppen halakat tartottam, egy tengerimalacot, és túl voltam 4 hörcsögön, akiknek halála megviselt, így ezzel az állatfajjal és a kutyával konkrétan soha többé nem akartam foglalkozni. Szóval a macska nem tudom honnan jött, de jött, és elsöpört minden addigi állattartó tapasztalatot.
Ebben az üzletben volt egy faliújságunk, ahol sok elveszett állatkát kerestünk, és sok gazdira váró cicust is kiplakátoltunk. Találtam is egy szemrevaló szürkeséget, pontosabban egy fotón sok szőrcsomó közül nekem a szürke csomó volt szimpatikus. Anyu nyilván minden lelkesen elé cipelt macska fotóról tudta, miért mutogatom, így az "Anyu néééézd" kezdetű mondatokra csak rideg : "Ide biztos nem hozol, mert vele mész!" volt a válasz. Így akkori párommal, és az ő Anyukájával jól megbeszéltük, hogy macska lesz, mert macska kell, és kész, és ha már ott van, úgyse mondja, hogy dobjuk ki. Így elindultunk a szürke macska nyomába. Irdatlan koszos, mocskos, büdös kertes házba sikerült bejutnunk, és gyanús is volt, hogy húzta, halasztotta a macska átadását a nő. Odaadtam az 5 ezer forintot amit kért, és én már ölelni akartam a kis szürkémet, amikor közelről meglátva azt hittem sokkot kapok. Illetve kaptam. Csipás volt a kis szentem, és keservesen miákolt. Azt mondta a nő, hogy a mamája miatt sír. Kezdő, nagyon kezdő macskásként bevettem. Az út során elneveztem Nyafinak, mert megállás nélkül miákolt szegény, de úgy, hogy volt páromat már zavarta a vezetésben, pedig ő nagyon jó sofőrnek bizonyult, de tényleg idegőrlőn nyígott ez a kis lélek. Rendes gazdiként állatorvoshoz mentünk először. Ott megállapították, hogy a macskának macskanáthája van, a gyulladás elérte retináját, ha nem műtjük ki a szemét, akkor rámegy a gyulladás a másik szemére is, és ebben az esetben sem biztos, hogy megmarad az állat. El kellett altatni. Konkrétan 2 óráig volt saját macskám, és meg kellett ölnöm. Az ő érdeke volt, de én hetekig gyilkosnak éreztem magam, és még most is, mikor eszembe jut.
Nos, mikor a gépolajtól mocskos kis jószágra néztem, Nyafi jutott eszembe. Rossz emberi szokás a hárítás, így elhatároztam nem érdekel ez a kis nyamvadék, nem én bántottam a családját, nem én tehetek arról, hogy sanyarú sorsa lett, nekem közben lett egy szintén mentett macskám, hagyjon engem mindenki békén.
Igen ám, de ahogy nézett azokkal a még rendesen ki se nyílt, szürkés-kék szemeivel ... egyszer egyedül mentem megetetni, tátogott csak felém, és hunyorgott a kis vaksi szemeivel. Kiskanálra raktam az ételt neki, cummogott békésen, ölembe vettem, és amikor nem kért már többet, egymásra néztünk. Kérdezett a tekintete. Amolyan, és most mi lesz? Tudta ő is, hogy három út vár rá, a negyediktől kérdezte meg mi lesz. Nem akartam újabb kismacskát elaltatni, vagy megszeretni és elveszteni. De ott se hagyhattam. Nem tudtam dönteni, így nálam nagyobbra bíztam a döntést, a Sorsra. Megígértem a kismacskának, hogy ha túléli az éjszakát, magamhoz veszem, és én leszek a pótmamája.
Csüggedten mentem vissza az asztalomhoz, és egész nap azon dohogtam hogy lehetek ilyen hülye, eleve ki az a barom, aki egy macskának ígérget?
Másnap félve nyitottam ki a raktárajtót, a kolléganőm meg jött utánam, nyújtogatta a nyakát, vajon van macska, vagy nincs macska. Előugrott az egyik sarokból a kicsi, kolléganőm pedig felnevetett : No, Andi, megmacskásodtál! Vagy mégse viszed haza?
Dilemmáztam. Az otthoni macskám, Zénó nagyon önző, magának való lény, vagy jót tesz neki egy pajtás, vagy megőrül majd tőle. Mi van, ha beteg a kicsi, és mindkét macska odalesz? De megígértem, üzletet kötöttünk, és a rávonatkozó részt, miszerint életben kell maradnia, ő megtette. Most én jövök.
Jöttem. Egy rágcsáló hordozóval a kezemben, merthogy akkoriban a mütyür alig volt nagyobb egy grapefruitnál. Másik kollégám, akivel mindig hazajártam, segített, és hazafelé megálltunk egy állatorvosnál. Még mindig dohogtam magamban mit vállaltam, és ahogy lépdeltünk a rendelő felé, egyre jobban azt éreztem, hogy én inkább elengedem ezt az állatot, ez itt nekem nem fog meghalni, mint a másik szürke, miért nem hozza ide az, akit nem visel meg az ilyesmi, megint miért nekem kell bömbölnöm hetekig?
Megvizsgálták, megmérték, mondták milyen szép, és milyen mocskos is, és aztán megkérdezték mi a neve. Mondtam, hogy nincs neve. Ha neve van, komoly a dolog, de nem akarom, hogy komoly legyen, csak megígértem neki, hogy hazaviszem. A dokik elmosolyodtak, hogy ilyen egy jó gazdi, akkor mi legyen a neve? Cirmi? Cirmi az jó, beírjuk. Nem! Pöttöm Panni! Nem lehet egy macskát Cirminek hívni, legalábbis nálam nem, semmi együgyűség nincs ebben a kicsi állatban, hogy ilyen sematikus semmi neve legyen, Panni a neve! Dokik még jobban mosolyogtak, és beírták a kiskönyvébe, hogy Panni.
Hazaértünk. Zénó sokkot kapott mi ez az izé, Anyu meg megkérdezte muszáj nekem állandóan ember neveken szólítanom mindent, ami a világon van? Ugyanis akkori párom autója Ödön névre hallgatott általam, hörim Artúr volt anno, kedvenc algaevő halam pedig Samu ... azóta a compjuterem Béla, a digigépem Gizi ... És az hagyján, hogy Panninak hívják, de milyen kicsi már, milyen csoffadt, koszos, ő nem engedi, hogy miatta a Zénónak baja essék. Konkrétan senki nem örült Panninak, még én se. Bár én csak nem mertem örülni neki. Ez a kis majom viszont iszonyat büdös is volt, mert míg mi diskuráltunk, kissé becsurrantott és a puki is szilárd lett alatta, úgyhogy ki kellett vennem a dobozból, és olyat tettünk, amilyet még mi soha : megfürdettünk egy macskát. Két csúnya, sárga színű lavórunk van, az egyiket ki is neveztem macska mentő kádnak, vizet bele, szappant bele, hajrá. tanakodtunk mit csinálunk, ha a kicsi megijed a víztől, de meglepetésünkre, mintha tudta volna, hogy neki most mosakodnia kell, csak a tenyerembe simult. A tenyerem sem egy óriás méret, de ez a kis állat szépen elengedte magát, belesimult, még maradt is egy kis hely néhol, és hagyta, hogy gondoskodjak róla. Mikor minden szegletét jól beszappanoztam, leöblítettem, jött a móka része, a törülközés. Látszott, hogy vidámabb lett, elkezdte rágni a törülközőt, majd az ujjamat. Alig szúrtak a fogai, szinte még rendesen ki se nőttek neki.
A mai napig érzem azt az illatot, amit akkor ott. Gépolaj, szappan, és egy kis édeskés szag a nem kívánt dolgok miatt.
Amikor elkészültünk, letettem a padlóra, elengedtem, és mondtam neki, hogy elindulhat. Panni, itthon vagy, ez már a te lakásod is, a te otthonod, de cserébe azt kérem, hogy nőjél nagy, erős cicává.
A későbbiekben sok ilyen egyezségünk volt, és ő mindig megtette ami abban állt, viccen kívül, állítom, hogy minden egyes szavamat értette, és mindig tudta, hogy én is betartom, amit én ígérek neki, legyen az fenyegetés, hogy kivágom a hatodikról ha még egyszer ... vagy legyen ígéret egy műegérre, vagy csak kilátásba helyeztem, egy korai vacsit, ha ő cserében nem zabálja fel Zénó összes eledelét. Ezt mondjuk mindig megoldotta úgy, hogy 2-3 falatot hagyott. Pontos utasítások híján ugyanis önálló döntéseket hozott.Pár hétbe telt, mire megtanult dorombolni, sőt, a korai tátogást felváltotta nála a nyávogás. Egész odáig azt hittük, hogy ez a cica néma. Hát nem volt az.
Életében csak kétszer piszkított maga alá, az említett hazaérkezéskor, és december 30-án, amikor állatorvoshoz vittem. Félelmében bepisilt, nem akarta, hogy piszkálják az orvosok.
Mindig, mindenre nyitott, kíváncsi kis lélek volt. A lakás összes zegét és zugát ismerte, körbejárta, semmitől sem riadt vissza, és legkevésbé sem volt érdektelen. Napi rutinjai között volt, hogy este 6 és 8 között polgárőr volt. Ez abból állt, hogy két órán át fel-alá mászkált a lakásban, mindenhová benézett, körbejárt. Ha egy körnek vége lett, leült, jelentőségteljesen az ember képébe bámult, majd egy sóhaj után tovább ment, végezte a magára vállalt komoly feladatot.
Kreatív kis lélek volt, kedvenc fekhelye ugyanis a macskamentő kád lett, mégpedig úgy, hogy a mosógép tetején lévő ominózus lavórkájába belehurcolta az összes, általa elért törülközőt. Fészket rakott magának, és amikor nyugalomra vágyott befeküdt a kis rezidenciájába. Nem is pakoltuk el ezeket a törülközőket, hisz Panninak mindent szabad. Igen, ő egy elkényeztetett kis királylány volt, de nem is lehetett volna ez másképp.
Mikor közeledtem a lakás felé, Anyu már mindig tudta, mert ha megállt velem egy autó a ház előtt, vagy csak leszálltam a buszról, Panni a legmélyebb álmából is felkelt, odarohant az ajtó elé, majd Anyuhoz ment, mint aki szól, hogy hazajön!! Hallod, hazajön?!! Amikor benyitottam, ő már ott fetrengett a padlón, hogy azonnal sürgős simogatásra van szüksége, különben beláthatatlan következményei lesznek az elvonási tüneteinek.
Ha teszem azt hajnalban értem haza, akkor pedig csak a hajcsavarók hiányoztak róla, kómásan, pislogva üdvözölt, megesett az is, hogy két simítás után visszaaludt, és úgy kellett a kis foteljába tennem.
Ha főztünk itthon, ő volt a kukta. Minden edényt meg kellett jól nézni, alaposan követni a mozdulatokat, pucolásnál levadászni a huncut leeső részeket. Felügyelte az alomtálcák tisztítását is, és ha felmostunk, hősiesen beállt ő is moppnak, míg kicsi volt, rendszeresen vele együtt lehetett csak felmosni. Roppant játékos, vidám természet volt, igazából mindig törte a fejét valamin, mit lehet lelökni, összetörni, belebújni, majd onnan előugorva az emberre a frászt hozni. Zénót nagyon szerette, neki ő volt a MACSKA. Bár viselkedését tekintve szerintem nem volt tisztában azzal, hogy ő macska. Zénó viszont nagyon is tudja, hogy ő egy macska, így egymást nem igazán értették meg soha. Sokszor verekedtek, hisz a kis mitugrász Nusit nem bírta a magába forduló, zord Zénó. Na meg irigy is volt Zéni Pannikámra, mert ő arról van meggyőződve, hogy csupán őt lehet szeretni ezen az egész bolygón, senki mást. Viszont a mogorva, folyton alvó macskában ez a kis tündér maszat felébresztette a játékosságot. Továbbra is inaktív volt, és leginkább fekve játszott Zénó, de mikor Panni ugrabugrált, kergette nyáron a legyeket, árnyékokat, bármit, akkor látszott rajta, hogy lesi a kicsi minden mozdulatát. A fetrengős simi zsarolós trükköt is Pannustól tanulta el, ugyanis ő leginkább csak depizik, ha nem simogatja meg valaki, vagy ha nagyon nagy igénye van rá, akkor mind a 6 kilójával az emberre pöffeszkedik, jelezvén, hogy Szeretetpercek következnek, ha akarja valaki, ha nem.
Panni nem volt ebben sosem ilyen intoleráns, igaz ő nem rajongott érte, ha tutujgatva volt. Ő csak azt igényelte, hogy soha semmiből ne legyen kizárva, mindent láthasson, amit csinálunk. Például pisilni se lehetett elmenni nélküle, mert ha megpróbálta valaki, hát dörömbölni kezdett az ajtón, hogy mi ez a kirekesztés?
Aztán december 28-án ez az életvidám kis drágaság összeesett. Nem bírt lábra állni, és amikor összeszedte magát, akkor is sántítani kezdett.
Egyik barátnőm segítségével elvittük állatorvoshoz a következő reggel, ahol számomra nem túl szimpatikus emberek megvizsgálták. Azt mondták. Meg el is kérték az árát. Közölték gerinc problémája van, a veséje fog leállni. Adtak neki szurit, amitől nem hogy jobban nem lett, hanem egyenesen egyre rosszabbul, így egy másik kedves ismerősöm segítségével elvittem egy újabb orvoshoz. Ez a doki sokkal kedvesebben bánt Pannival is, és velem is. Vért vett tőle, megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, legalábbis a gerincbajt ő kizárná. Talán mérgezés, de pontosat a vérvétel mond majd. 30-án is elmentünk dokihoz, az elsőhöz, hátha kell Panninak az az antibiotikum, amit beadtak neki. Az nem kellett, vitamint kapott, és láthatólag jobban is volt, már akkor is, csak a hurcolászás viselte meg kissé. Na jó, legyünk pontosak: nagyon! Minden nappal egyre vidámabb lett, persze nem a régi önmaga, de bizakodni kezdtem.
Múlt hét vasárnap azonban megint elbújt, inaktívvá vált és már sokkal letargikusabb volt, mint valaha. Kedden és szerdán már egyáltalán nem evett, viszont szerdán még ivott legalább. Én végig arra gyanakodtam, hogy a szőrlabdái, amiért olyan fura, pihés bundikája volt, eltorlaszolták a beleit, így szőroldós tápot, pasztát diktáltam belé, és még vesekímélő eledelt is, biztos, ami biztos, bár tudtam, hogy azzal a flegma stílussal ami a dokinak van, nem hiszem, hogy eltalálná mi a baja az állatkának.
Lehetséges, hogy hisztérikus gazdának tartottak, de be kell vallanom, nekem ez a kismacska nagyon fontos volt, és én éreztem, hogy nem az a baja, amit mondanak, zavart, hogy félvállról vesznek, és a tapogatáson kívül más vizsgálatot nem végeznek rajta. Én neveltem, és nem azért, hogy egy macska legyen a sok közül. Ő Panni! És Őt komolyan kell venni!
Tegnap reggel sűrű bocsánatkérések közepette betuszkoltam hát a szállítódobozába, amit annyira gyűlölt, és elvittem a Lehel útra. Ott a doki nyugodtan végighallgatott, bár már nem tudtam összefüggően beszélni, mivel éreztem én, hogy nagy baj van. Ugyan ő is tapogatni kezdte, de amit a másik kettőnek hiába mondtam, hogy nagy a hasa, most megnézték neki jobban. Nem volt bevizesedve, szegény Életkém nagyot sikított mikor ezt egy nagy tűvel ellenőrizték, viszont amit még soha nem tapasztaltam, ez az orvos minden egyes kellemetlenkedésnél őszintén, és nagyon halkan csak annyit mondott: "Bocsáss meg nekem" . Minden egyes tűszúrás, erősebb nyomás közben. Más dokik is mondanak ilyenkor valamit, de ennyire szívből jövőt én sose hallottam.
Elvitték tüdőröntgenre, mivel a hallgatózás során furákat hallott a doktor úr, na meg Panni hetek óta furán veszi a levegőt. Kiderült a tüdejével semmi baj, viszont a pocikája tele van levegővel a sok zihálás miatt, valószínűleg az utóbbi napokban ezért nem aludt, nem kapott levegőt. A szíve a felvételen furcsán homályos volt, így szívultrahangot javasolt a doki, és azt, hogy hagyjam ott náluk, mert én nem tudok neki segíteni, ha baja esne másnap egyig, amikor is rendel az ultrahangos kolléga.
Ciki, nem ciki, nagyon sírtam. Nem nyugtatgatott az orvos, és nem is keserített el, csak annyit mondott türelmesen, hogy várjuk meg annak az eredményét.
Pannikámtól elbúcsúztam, elmondtam még egyszer, amit amúgy hazaérkezése utáni második naptól minden nap elmondok neki, hogy nagyon szeretem. Megkértem, hogy ő ne legyen olyan sírós, mint az anyukája (én), legyen bátor, és akkor a bácsik itt már meggyógyítják. Megígértem neki, hogy reggel jövök érte, 8 és 9 között, addig viselkedjen szépen.
Soha nem szegte meg egyik egyezségünket sem ... eddig. Nem várt meg. Itt hagyott :(
Már a villamoson ültem, és csak 3 megálló választott el attól, hogy hazahozhassam, amikor a doktornő, aki ma rendelt, felhívott. Még tegnap ott hagytam Pannikánál a kispárnáját, ha félne egyedül, szimatoljon bele az otthonról hozott holmiba. A párnával, üres szállítódobozzal léptem végül ki a kórházból. És a zárójelentéssel, melyen ez áll:
" Uh-val: bal szívfélben igen nagyméretű (2x1cm-es) trombus !!
Rossz kórjóslat.
Hajnali 5-kor exitus."
Fogalmam sincs ki fogja kiborítgatni ezek után a földet a növények alól. ki ugrik Anyu hátára, ha óvatlanul lehajol, ki rágja meg a cipőket, ha túl sokáig megy el valamelyikünk itthonról, ki vár engem az ajtóhoz rohanva ha hazaérek, ki fog kotnyeleskedni, minden szatyorba belebújni, ordítva dorombolni, így a világ tudtára adni, hogy Él, és Szeret.
Pannikának már nincs szüksége rám, de nekem nagy szükségem van Rá! Ha szomorú voltam, mindig jött, hozott egy labdát, vagy kisegeret, hogy játszunk, és akkor nem leszek szomorú, vagy csak mórikálta magát, míg el nem mosolyodtam. Most itt van mellettem az egyik játéka. Magamnak kellett idehozni....
Szeretlek kis cicám! Nagyon hiányozni fogsz Anyunak, Zénónak, és nekem! Csak ígérd meg, hogy visszajössz ... valahogy, nem baj, ha nem macskaként, eddig sem voltál igazán az.
/ a kép 2014. 01.04-én készült /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése