BABA OLVAS - Véronique Olmi : Tengerpart

A fiatal nő, aki a történetet egyetlen hosszú monológban elbeszéli, egyedül él két kisfiával, az ötéves Kevinnel és a kilencéves Stannel. Életükben először nyaralni viszi őket. Ez a kiruccanás igazi ünnepi esemény, legalábbis annak kellene lennie, és az anya igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy az is legyen.
Késő este szállnak buszra, szakadó esőben. És a gyerekek bizony nyugtalanok, aggasztja őket, hogy ilyen váratlanul, az iskolaév kellős közepén utaznak el, méghozzá a tengerhez, pedig már beállt a tél.
De minderről nem lehet beszélni, sírni sem lehet, sírni főleg nem, sem az anyának, sem nekik. Ruháik szinte mind ott vannak a sporttáskában, kedvenc tárgyaik is – kivéve Kevin otthon felejtett cumiját –, és ez megnyugtatja, meg kell, hogy nyugtassa őket: ne féljenek többé a sötéttől, hiszen holnap új, csodálatos élet virrad rájuk, amelyben nincs több szenvedés. Boldogok lesznek, látni fogják a tengert, és látni fogják a fényt.

A baljós környezet, a szűnni nem akaró eső, a sár, a sötétség, az ellenségesen háborgó tenger, az elhagyatottság, a társadalmi közömbösség, sőt kegyetlenség és az anya kétségbeesett víziói egyre torokszorítóbb hangulatot teremtenek. A végkifejlet azonban túltesz minden képzeleten.
A fanyar, sallangmentes, egyúttal lázadó, mégis gyöngéd és költői stílusban elbeszélt történet egyszerű és több mint felkavaró. Mert kiáltás ez a regény, mely kizökkent a nyugalmunkból, halálos rémületet kelt a szívünkben, tükröt tart elénk…
Véronique Olmi színműíró és dramaturg. 1998-ban megjelent novelláskötete után ez az első regénye.

Saját értékelés: 

Félelmetes ez a könyv! Szó szerint. A kezem, lábam jég hideggé dermedt, az utolsó oldalaknál lapozni is alig bírtam, szerintem nem is pislogtam.
Nem találok szavakat, annyira felkavaró... de nem adom fel a keresésüket, mert ezt szavakba kell önteni. Kezdjük hát, mély levegő, gondolatok sorba rendezése, vigyázz, kész, no lássuk csak:

Mikor elkezdtem a könyvet, tudtam, hogy nem egy szórakoztató írásban lesz részem, nincs meglepetés a könyvben, amit ígér, azt ad. Egy depressziós nő kirándulását két kölykével a tengerpartra.
Kölyke. Nem gyereke, nem kicsikéje, hanem kölyke, kölke. Ő hívja így őket. Ez engem irritált végig, mert érezni rajta, hogy nem játékosan hívja így őket, és azt is lehet érezni, hogy ez nem a gyerkőcök felé irányuló ridegség, hanem önmaga felé irányul.
A kötet elején szerettem volna megölelni a nőt, valami csokit nyomni a srácok kezébe, leülni velük társasozni, és elmondani, hogy az élet szar, ez így van, de ettől függetlenül azért jól is érezhetjük magunkat. Amikor a nő ócsárolja magát, szerettem volna megsimítani a haját, elmondani neki, hogy szép, hogy rosszul látja önmagát, és ő értékes. Amikor a gyerekek éhesek voltak, szerettem volna kimenni a konyhába és sütni nekik egy nagy adag tojásrántottát, vagy amit akarnak enni, és van itthon. És a nőnek is. 
A könyv közepén szerettem volna a kezembe venni a gyeplőt, felkutatni a gyerekek apját, tökön rúgni, és ráordítani, hogy hol a francban van, amikor szükség lenne rá?! Mégis hogy képzeli, hogy két ilyen csodás gyerekkel, és egy kedves nővel ilyen felelőtlenül, és kegyetlenül bánik?! Hogy vegye tudomásul, hogy a tetteinek következményei vannak, hogy köteles gondoskodni azokról, akik vagy miatta jöttek a világra, vagy egész egyszerűen belépett az életébe egy másik embernek, aminek visszavonhatatlan következménye van. Aztán a vége felé kiderült, hogy ezt duplán kell eljátszanom, mert különböző apukáktól vannak a gyerekek.
Mikor a nő elkezdte, felnyüszítettem, hogy "Hagyd abba azonnal" mikor ő folytatta én megfagytam, és suttogva könyörögtem, hogy " Ezt ne, kérlek ezt ne!" Mikor befejezte, és végérvényesen odakerült a lapra, hogy "Felüvöltöttem." Belőlem feltört a zokogás.

Én nem szeretem a depressziós könyvalakokat, mert nem tudok belenyúlni, segíteni, mert az író eldöntötte mi lesz a sorsuk, és ezen nem tudok változtatni, így csak a nyomasztó érzés marad bennem. És ettől nagyon dühös tudok lenni rájuk.
Ez egy borzalmas könyv, és nem mert rosszul van megírva, mert nagyon is jól van megírva. Attól borzalmas, amiről ír. És ha ez csak egy fiktív történet, akkor is borzalmas, mert tudjuk jól, tudnunk kéne jól, hogy a világon sok ilyen nő van, sok ilyen férfi is van. És én szeretném az összes ilyen nőt és férfit megölelni, és elmondani nekik, hogy nem lesz semmi baj, együtt megoldjuk, és ők igenis értékesek. És az orvosra se kell hallgatni, hogy ez csak hiszti, majd szedje a gyógyszert és elmúlik, mert az orvosok se ismerik fel igazán ezeket a nőket és férfiakat. Bármit megtennék azért, hogy az ilyen nők és az ilyen férfiak ne üljenek fel éjjel egy buszra, és ne menjenek kirándulni a tengerpartra.
És ... remélem én se megyek soha kirándulni a tengerpartra!