Egy kopaszra nyírt, sebhelyes testű kislány ül a tengerparton, és egyre csak azt ismételgeti: Én, Én, Én… Beszélni tanul, miután éveken át elvadultan élt, mint egy kis állat, a part sós homokját ette, és nem volt kapcsolata az emberekkel. Mert ő, Karen Nieto más, mint a többiek.
S amikor megérkezik Mazatlánba a nagynénje, hogy átvegye örökségét, a helyi tonhalfeldolgozó üzemet, és nagy türelemmel nekiáll megszelídíteni Karent, mindkettőjük számára egy új világ nyílik meg. Karen számára a nyelv, a kultúra, az emberek világa; a nagynénje számára pedig egy különleges elme, amely bizonyos dolgokban az idióták szintjén van, másokban viszont zseniális.
Az autista kislányból, miután kínkeservesen megtanulja értelmezni az emberi gesztusokat, sikeres, sőt dúsgazdag felnőtt lesz, de furcsa gondolkodásával mindegyre meglepi vagy meghökkenti a környezetét. Mert Karen nem tud hazudni, és nem érti a metaforákat meg az eufemizmusokat. S a tengerben, a tonhalak és egyéb vízi teremtmények között mindig jobban érzi magát, mint az emberek között, akik olyan nagyra vannak azzal, hogy ők gondolkodnak. Hogy „gondolkodnak, tehát vannak”.
Karen biztos benne, hogy ez butaság. Mert ő van, és kész. Minden és mindenki előbb létezik, és csak utána – néha – gondolkodik.
A mexikói Sabina Berman elsősorban drámaíró: nemzedékének egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb színpadi szerzője a spanyol nyelvű világban. Amellett film- és színházi rendező, s nem utolsósorban prózaíró is, akinek ez a 2010-ben megjelent, elbűvölő humorú és gondolatébresztő regénye az utóbbi évek legnagyobb mexikói világsikere.
Saját értékelés
Briliáns, lenyűgöző, szórakoztató, elszomorító, elgondolkodtató, ötletadó, bölcs, egyszerű.
Ez a könyv azon könyvek közé sorolható, ami valóban jobbá teszi az embert, egyszerűen csak azáltal, hogy olyan perspektívát mutat, ami kiragadja a civilizált embert kicsinyes mindennapjai közül. Engem legalábbis kifordított, becsomagolt, magával ragadott, kifacsart ez a történet.
Karen egy autista nő, olyan iróniával, egyszerű üdítő együgyűséggel, ami már inkább a bölcsesség non plus ultrája. Irigylem őt az életéért, azért, mert ő nem csak érti hogy lehet és egyenesen kell is élni, hanem meg is teszi. Persze nem tudom mennyi a valóságalapja a könyvnek, Karen mennyire valós szereplő és mennyi benne a fikció, de ettől eltekintve irigylésre méltó az a szabadság, ami gondolataiból árad. A természet szeretete, függetlensége a cél nélküli, harácsoló anyagi világtól, tökéletes őszintesége lehengerlő. Nagyon tetszik alakjában az a fajta zárkózottság, amit nem a rosszindulat vezérel, hanem egyszerűen önmaga tisztelete, a belső nyugalma. Tetszik benne az is, hogy annak ellenére, hogy szűk palettán mozognak érzelmei, mindig kimutatja őket, és bár dolgozik azon, hogy társadalmilag elfogadott magatartást erőltessen magára, be kell látni a könyv elolvasása után, hogy nem sok értelme van annak, ha másként él, mint amit diktál természete. Lehengerlő a zsenialitása, ahogy az apró problémákon túlteszi magát, a nagyokon viszont lassan munkálkodva sikerrel lendül túl.
Bár autista és nagyon sok dologhoz nem ért, azon kevés dologban, ami az élet veleje, igenis bölcs, rátermett és csak tanulni lehet tőle. Persze elfogadásához és komolyan vételéhez el kell egy kicsit rugaszkodni attól, hogy mi mindent jobban tudunk, el kell fogadnunk, hogy nem biztos, hogy a legcsillogóbb dolgok a legemberségesebbek, ugyanis ebben az időnként dühkitörésekkel küszködő, zárkózott karakterben több szív, szeretet lapul, mint sok általam ismert emberben.
Imádtam azokat a részeket, amikben az állatokkal együtt szerepelt, az a fajta figyelem, a természettel való együttműködés amiket ezekben a részekben kifejez az írónő nagyon magas érzékenységről tanúskodnak.
A kötet összes szereplője jól kidolgozott, bár nincsenek hosszas lélekábrázolások, mégis megismerhetőek, megkedvelhetőek, esetenként undort váltanak ki az olvasóból, aszerint, hogy Karen hogy látja az adott embert.
Humoros és szórakoztató mondatokkal van tele a könyv, ami nem erőltetett viccelődés, hanem valószínűleg Berman laza, üdítő stílusának köszönhető.
Második főszereplői a könyvnek a tonhalak. Sokat meg lehet tudni róluk a könyvből, sőt, olyan jól fogalmaz az írónő, hogy szinte a szagukat is lehet érezni olvasás közben, valamint megerősített abban, hogy nem véletlen nem eszem tonhalat. Azt hiszem a világ Karenjeinek ezzel segítetek…meg persze a tonhalaknak és a delfineknek is.
Harmadik főszereplője a regénynek, Karen nagynénje, Isabelle is csodás karakter, neki köszönhetjük, hogy Karen egyáltalán bekapcsolódott a standard emberek világába, így el tudta mesélni ezt az egyedülálló történetet.
Standard embernek lenni annyit tesz, mint olyan kicsinyes, fölösleges dolgokra időt pazarló, rabságban élő embernek lenni, mint amilyen te is és én is vagyunk.
Én nem szeretnék tovább standard ember lenni. Köszönöm Karen, köszönöm Sabina Berman.
/ Sabina Berman /
" Ezzel azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, hogy lassú a felfogásom, legalábbis a standard emberi lényekhez képest. Tudom, hogy a standard IQ teszteken az eredményem éppen félúton van az idióták és a gyengeelméjűek között, de van 3 erényem, és nem is kicsi:
1. Nem tudok hazudni. 2. Nincs fantáziám. Vagyis nem fájnak , és nem is aggasztanak olyan dolgok, amelyek nem léteznek.
3. És tudom, hogy csak azt tudom, amit tudok, és amit nem tudok – amiből persze sokkal több van –, azt egészen biztosan nem tudom.
Ez pedig, mint azt korábban elmondtam, hosszú távon hatalmas előnyt biztosít a standard emberi lényekkel szemben."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése