1998-ban a The Guardian szerint az év legjobb regénye volt, s bekerült a Booker Prize döntőjébe is. A költőként, irodalomtudósként ismert és elismert szerzőnek ez az első regénye, amely egyszerre rapszodikus és szívet tépő. Egy kisfiú az 1940-50-es években a politikai erőszakkal terhes Észak-Írországban, London-derryben nevelkedik és szerez tapasztalatokat a besúgók, a rendőrök, az utcai bandák kegyetlenségéről, a papok hatalmaskodásáról, miközben körülötte mindent meghatároz családjának szomorúsággal teli múltja és jelene – a szerelem és az árulás története –, amely az északír történelem nemzedékről nemzedékre átöröklődő tragédiájának metafórája.
Saját értékelés:
Nagyszerű könyv. Őszintén szólva a könyv háromnegyede dög unalom. Pontosabban olyan feszes, rideg mondatok halmaza, amiből nehéz bármilyen hangulatot kivenni. Nekem legalábbis nehéz volt. De van valami vonzereje, ami nem engedi becsukni a könyvet, olvasni kell tovább. A regényben szereplő titok nem akkora titok az olvasó számára, hiszen apró utalásokból elég hamar ki lehet találni, hogy mi történt a múltban a szereplőkkel. A végén azonban kiderül, hogy nem is igazán a titokról szól a könyv. Inkább a titkok őrzőiről. És arról a keserű igazságról, hogy az emberek hibáznak. Sokszor. Nagyokat is. De a legrosszabb, ha mindenki csak egyszer hibázik, és erről nem beszél. Mert nem tud, vagy mert nem mer.Így a titok, mint egy lassan ható méreg szétfolyik abban az emberben is, aki őrzi, és azokban is akik körül veszik a titkolózót. Ez a könyv arról az egyszerű dologról szól, amiért az ember egyáltalán kinyit egy könyvet: az emberről. Meg még egy dologról. Az ember lelkéről, ami nagyon sok terhet bír cipelni. Többet, mint azt a képzelet le tudná festeni. Nincs szereplője a könyvnek, akit ne szerettem volna megölelni,miután becsuktam a kötetet. Csak annyit mondani, hogy nincs semmi baj, vagy bármi vigasztalót. Ilyet persze nem lehet egy kitalált történet szereplőivel megtenni, de lélekben megtehetem a világ összes olyan emberével, akik súlyos titok terhét őrzik. Lélekben elmondhatom nekik, hogy senki nem tud mindig jól dönteni, de talán a szeretteink körében le kell tenni a keresztet, hagyni kell, hogy az igazság megkönnyítsen, mert egy életen át nem lehet hurcolni mázsás súlyokat. Nagyon szép történet, szomorú, de szép, mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, és nehogy feladja bárki a felénél, csak mert kicsit döcögős a mese.
Egy kopaszra nyírt, sebhelyes testű kislány ül a tengerparton, és egyre csak azt ismételgeti: Én, Én, Én… Beszélni tanul, miután éveken át elvadultan élt, mint egy kis állat, a part sós homokját ette, és nem volt kapcsolata az emberekkel. Mert ő, Karen Nieto más, mint a többiek.
S amikor megérkezik Mazatlánba a nagynénje, hogy átvegye örökségét, a helyi tonhalfeldolgozó üzemet, és nagy türelemmel nekiáll megszelídíteni Karent, mindkettőjük számára egy új világ nyílik meg. Karen számára a nyelv, a kultúra, az emberek világa; a nagynénje számára pedig egy különleges elme, amely bizonyos dolgokban az idióták szintjén van, másokban viszont zseniális.
Az autista kislányból, miután kínkeservesen megtanulja értelmezni az emberi gesztusokat, sikeres, sőt dúsgazdag felnőtt lesz, de furcsa gondolkodásával mindegyre meglepi vagy meghökkenti a környezetét. Mert Karen nem tud hazudni, és nem érti a metaforákat meg az eufemizmusokat. S a tengerben, a tonhalak és egyéb vízi teremtmények között mindig jobban érzi magát, mint az emberek között, akik olyan nagyra vannak azzal, hogy ők gondolkodnak. Hogy „gondolkodnak, tehát vannak”.
Karen biztos benne, hogy ez butaság. Mert ő van, és kész. Minden és mindenki előbb létezik, és csak utána – néha – gondolkodik.
A mexikói Sabina Berman elsősorban drámaíró: nemzedékének egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb színpadi szerzője a spanyol nyelvű világban. Amellett film- és színházi rendező, s nem utolsósorban prózaíró is, akinek ez a 2010-ben megjelent, elbűvölő humorú és gondolatébresztő regénye az utóbbi évek legnagyobb mexikói világsikere.
Saját értékelés
Briliáns, lenyűgöző, szórakoztató, elszomorító, elgondolkodtató, ötletadó, bölcs, egyszerű. Ez a könyv azon könyvek közé sorolható, ami valóban jobbá teszi az embert, egyszerűen csak azáltal, hogy olyan perspektívát mutat, ami kiragadja a civilizált embert kicsinyes mindennapjai közül. Engem legalábbis kifordított, becsomagolt, magával ragadott, kifacsart ez a történet. Karen egy autista nő, olyan iróniával, egyszerű üdítő együgyűséggel, ami már inkább a bölcsesség non plus ultrája. Irigylem őt az életéért, azért, mert ő nem csak érti hogy lehet és egyenesen kell is élni, hanem meg is teszi. Persze nem tudom mennyi a valóságalapja a könyvnek, Karen mennyire valós szereplő és mennyi benne a fikció, de ettől eltekintve irigylésre méltó az a szabadság, ami gondolataiból árad. A természet szeretete, függetlensége a cél nélküli, harácsoló anyagi világtól, tökéletes őszintesége lehengerlő. Nagyon tetszik alakjában az a fajta zárkózottság, amit nem a rosszindulat vezérel, hanem egyszerűen önmaga tisztelete, a belső nyugalma. Tetszik benne az is, hogy annak ellenére, hogy szűk palettán mozognak érzelmei, mindig kimutatja őket, és bár dolgozik azon, hogy társadalmilag elfogadott magatartást erőltessen magára, be kell látni a könyv elolvasása után, hogy nem sok értelme van annak, ha másként él, mint amit diktál természete. Lehengerlő a zsenialitása, ahogy az apró problémákon túlteszi magát, a nagyokon viszont lassan munkálkodva sikerrel lendül túl. Bár autista és nagyon sok dologhoz nem ért, azon kevés dologban, ami az élet veleje, igenis bölcs, rátermett és csak tanulni lehet tőle. Persze elfogadásához és komolyan vételéhez el kell egy kicsit rugaszkodni attól, hogy mi mindent jobban tudunk, el kell fogadnunk, hogy nem biztos, hogy a legcsillogóbb dolgok a legemberségesebbek, ugyanis ebben az időnként dühkitörésekkel küszködő, zárkózott karakterben több szív, szeretet lapul, mint sok általam ismert emberben. Imádtam azokat a részeket, amikben az állatokkal együtt szerepelt, az a fajta figyelem, a természettel való együttműködés amiket ezekben a részekben kifejez az írónő nagyon magas érzékenységről tanúskodnak. A kötet összes szereplője jól kidolgozott, bár nincsenek hosszas lélekábrázolások, mégis megismerhetőek, megkedvelhetőek, esetenként undort váltanak ki az olvasóból, aszerint, hogy Karen hogy látja az adott embert. Humoros és szórakoztató mondatokkal van tele a könyv, ami nem erőltetett viccelődés, hanem valószínűleg Berman laza, üdítő stílusának köszönhető. Második főszereplői a könyvnek a tonhalak. Sokat meg lehet tudni róluk a könyvből, sőt, olyan jól fogalmaz az írónő, hogy szinte a szagukat is lehet érezni olvasás közben, valamint megerősített abban, hogy nem véletlen nem eszem tonhalat. Azt hiszem a világ Karenjeinek ezzel segítetek…meg persze a tonhalaknak és a delfineknek is. Harmadik főszereplője a regénynek, Karen nagynénje, Isabelle is csodás karakter, neki köszönhetjük, hogy Karen egyáltalán bekapcsolódott a standard emberek világába, így el tudta mesélni ezt az egyedülálló történetet. Standard embernek lenni annyit tesz, mint olyan kicsinyes, fölösleges dolgokra időt pazarló, rabságban élő embernek lenni, mint amilyen te is és én is vagyunk. Én nem szeretnék tovább standard ember lenni. Köszönöm Karen, köszönöm Sabina Berman.
/ Sabina Berman /
" Ezzel azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, hogy lassú a felfogásom, legalábbis a standard emberi lényekhez képest. Tudom, hogy a standard IQ teszteken az eredményem éppen félúton van az idióták és a gyengeelméjűek között, de van 3 erényem, és nem is kicsi:
1. Nem tudok hazudni. 2. Nincs fantáziám. Vagyis nem fájnak , és nem is aggasztanak olyan dolgok, amelyek nem léteznek. 3. És tudom, hogy csak azt tudom, amit tudok, és amit nem tudok – amiből persze sokkal több van –, azt egészen biztosan nem tudom. Ez pedig, mint azt korábban elmondtam, hosszú távon hatalmas előnyt biztosít a standard emberi lényekkel szemben."
